Lassanként fénnyel és értelemmel telt meg minden.
A bizonytalanság szertefoszlott,
a szavak maguktól törtek elő,
és már nem is ügyeltem olyan nagyon, hogy mit mondok. (...)
Hallgattam a saját hangomat, de mintha már nem is én lettem volna,
mintha másvalaki beszélne, az a bizonyos valaki, akivé válni szerettem volna.
A szavak már nem fedték a valóságot, eltolódtak, átsiklottak más, színesebb területekre
- nem, amelyeken az életem apró eseményei zajlottak -,
és én tudtam, hogy már nem az igazat mondják, hogy képzelgéssé és hazugsággá válnak,
de nem törődtem vele, hiszen az igazság vigasztalan volt és fakó,
s csak az érzelem, csak az álmok visszfénye fejezte ki az igazi életet.
Erich Maria Remarque
